Rudi bácsi eltávozott

 

 

Elment az Öreg. A Papszli, ahogy mi neveztük.

A hír hallatán egy pillanatra magam is meghaltam. Igen, hiszen Illovszky Rudolf nem csupán egy edző volt az életemben, de őszintén mondhatom, azon kevesek közé tartozott, akit Apám után Apámként szerettem, és Ő abban a kegyben részesített, hogy fiaként pátyolgatott. Persze, nincs jogom csak a magaménak mondani Rudi bácsit, hiszen tudom, sok társam is hasonlóképpen érzett vele kapcsolatban.

Most itt hagyott bennünket, és magával vitte az igazi Vasas szívet.

Igen, mert bár még vagyunk néhányan akinek a mellkasában piros-kék szív dobog, ám a közelébe sem érhetünk, mert abba a magasságba, ahová Rudi bácsi tartozott, senki de senki nem érhet fel.

A Vasas egyenlő: Illovszky Rudolf!

Ezt a keddi napot soha életemben nem fogom elfelejteni. Amint meghallottam a hírt, csak úgy tódultak fel bennem az emlékek. Már késő este van, de még mindig nincs vége. Azt hiszem sosem lesz vége, hiszen annyi de annyi csodálatos napot töltöttünk együtt, annyi de annyi sikerben és persze kudarcban volt részünk, hogy az egy jó vastag könyvet jelentene ha megírnám.

Talán egyszer meg is teszem. De nem mostanában, hiszen ahhoz, hogy  Illovszky Rudolfról bármit is papírra vessen az ember, tisztán kell látni. Nekem pedig könnyes a szemem. Igen könnyes, és még sokáig az is marad. Na, meg egészen új jelzőket kell kitalálni, hiszen az Ő nagyságára a manapság létező jelzők egyike sem megfelelő. Egyszerűen kevés a csodálatos, a fantasztikus és sorolhatnám jelzők tartalma vele kapcsolatban.

Viszlát Papszli, nyugodj békében. Mi még itt maradtunk, de eljön az idő amikor mi is megyünk, és ismét együtt lesz a csapat. 

 

 

 

                Amikor én még kissrác voltam?.

 

Az idősebbek még biztosan emlékeznek erre az Illés slágerre, hogy ?Amikor én még kissrác voltam, más volt az életem??

Hát igen. Nekem is egészen más volt az életem, mint manapság a kilenc-tíz éves srácoknak. Pécsett éltem, és már kilenc éves koromban Édesapám levitt futballozni a Pécsi Dózsába. Nem kis büszkeséggel írom le, hogy szegény megboldogult Édesapám fantasztikus jó labdarúgó volt. A Pécsi VSK együttesében játszott jobbszélsőt, és olyannyira jól tette a dolgát, hogy a nagy Honvéd ? Puskással, Bozsikkal ? le is akarta igazolni, de sajnos nem lett semmi a dologból, mert Édesanyám szívbetegsége miatt Apám feladta a nagy karrier lehetőségét. Attól kezdve csak velem foglalkozott, bennem látta azt, hogy majd én megcsinálom azt a karriert, ami neki nem adatott meg.

Szóval a Pécsi Dózsa kölyökbe kerültem, Apám egykori játékostársához, Horváth Józsefhez. Akkoriban még voltak olyan megszállottak, akik arra tették fel az életüket, hogy megtanítják  futballozni azokat, akikben látják a lehetőséget. Szerencsére bennem látták, így aztán Tupi bácsi ? így hívták az öreget ? megtanított a labdarúgás alapismereteire. Órákon keresztül gyakoroltatta, milyen lábtartással kell rúgni a labdát, nem átallotta százszor dobni a labdát azért, hogy én megtanuljam azt lekezelni.

Egy dolgot nagyon utáltam. A fejelést. Mivel kis növésű voltam, mindig igyekeztem elkerülni a fejjel való találkozást a labdával. Persze Tupi bácsi ezt kiszúrta, és nemes egyszerűséggel a hóna alá kapott, és egy vizes labdával ütögette a fejem. No, nem durván, de nekem attól még jobban elment a kedvem a fejeléstől. Már nem emlékszem pontosan, hogy hány gólt fejeltem pályafutásom során, de az biztos, hogy tíz alatt van a szám. Emlékszem egy Népstadionbeli meccsre a Fradi ellen, amikor gólt fejeltem. Na, nem felhőfejesről volt szó, mert valójában nem is tehettem róla, hiszen egy szögletet követően, ahogy ott bámészkodtam az ellenfél ötösén, egyszerűen ráesett a fejemre a labda, és csodák csodája a hálóban kötött ki.

Na, de vissza még Tupi bácsihoz.

Apám után természetesen engem is jobbszélsőnek neveltek, bár messze nem voltam olyan gyors, mint ami egy szélsőnek kell. Később ez be is igazolódott, nagy örömömre. Szóval jobb lábbal elég jól megtanultam rúgni, labdát kezelni, ám a bal lábammal hozzá sem értem a labdához. Tupi bácsi persze ezt is kiszúrta, és több héten keresztül nem volt szabad csak bal lábbal a labdához érnem. Ha mégis hibáztam, egy fenékberúgás volt a ?jutalmam?. Olyannyira megtanultam bal lábbal rúgni, labdát kezelni, hogy először balszélső, majd bal oldali középpályás lett belőlem. Mindenki meg volt győződve arról, hogy én bal lábasnak születtem, pedig ez nem volt igaz, mert tök jobb lábas voltam.

Tupi bácsinak a mai napig hálás vagyok, hiszen mindkét lábamat tudtam használni a meccseken, és ez nagy előny. Ballal erősebben, jobbal pontosabban rúgtam. Életem legnagyobb gólját a Népstadionban a Bolivia elleni vb selejtezőn jó harmincról, ballal, a legokosabbat az argentínai világbajnokságon a franciák ellen, jobb lábbal lőttem.

Ezeket a gólokat, és sok minden mást Tupi bácsinak köszönhettem.

Jó lenne, ha manapság is lennének még Tupi bácsik    

 

Életem legszebb emléke!

2007. június 25. 21:08:01

Bizonyára a fiatalok közül sokan csak édesapjuk elbeszélése kapcsán tudja, hogy 1978-ban a Magyar labdarúgó válogatott kijutott Argentinába a világbajnokságra. Annak a társaságnak én is tagja voltam. Addig míg kiderült kijutottunk az akkor még 16 csapatos világbajnokságra, több selejtezőt is kellett játszanunk.

Az egyik ellenfelünk nem volt más mint a Szovjetunió csapata. Azt tudni kell, hogy akkoriban még nagyon is építettük a szocializmust, és szovjet barátaink mindig kivételezett helyzetben voltak nálunk. Na, mi Tatán készültünk a mérkőzésre, és egyáltalán nem foglalkoztunk azzal a régi történettel, hogy a mi válogatottunknak, ha a szovjetek ellen játszottak, akkor le kellett feküdni a barátainknak. Mi csak jókat röhögtünk ezen, de aztán egy kicsit tele lett a nadrágunk, amikor a mérkőzést megelőző estén megjelentek Tatán az állami és pártvezérek.

Atyaúristen! Mi lesz itt?  - kérdezgettük egymást.

Nos, el kell mondanom, az égadta világon nem történt semmi, csak annyi, hogy a nagy emberek, nagyon komolyan annyit mondtak:

? Elvtársak! Igazi sportemberhez méltóan játszanak a holnapi meccsen. Hajrá Magyarok!?

Na ez nem volt semmi, ám a címben írt életem legszebb élménye, csak ezután következett. Tatáról a mérkőzés kezdete előtt jó három órával motoros rendőri kísérettel érkeztünk a Népstadionhoz. A hátsó kapunál már nagy tömeg állt, idősebbek, fiatalok egyaránt. Kedvesen integettek, majd egy idős bácsi odajött a busz ablakához, és könnyes szemmel azt mondta: ?Drága fiaim, ugye most megverjük az oroszokat? Most nem kell lefeküdnünk ugye??

Nem tudom elmondani azt az érzést, amely akkor bennem volt. Amikor kimentünk a pályára, valamennyien megszakadtunk a győzelemért, amely végül sikerült is. 2-1-re győztünk, és amikor a bíró lefújta a meccset, a könnyező bácsi jutott az eszembe, és boldog voltam, hogy örömet szeretünk neki.

 

  Osonás a kerítés mellett!

2007. június 25. 21:10:49

Az élet ugye mint tudjuk, nem csupán szép dolgokból áll, bár ahogy öregszünk, általában azt mondjuk, mi csak a szépre emlékezünk. Na, most én egy nem éppen szép emléket elevenítek fel. A Vasas együttesével az UEFA kupában indultunk, és a portugál Boavista csapatát kaptuk ellenfélként. Idehaza akkoriban nem nagyon ismertük a portugál labdarúgást, így aztán nagy önbizalommal készültünk a meccsre. Meg sem fordult a fejünkben, hogy más is lehet az eredmény mint az, hogy olyan előnyt szerzünk, hogy a visszavágó már csak formalitás lesz.

A Fáy utcában több ezer néző várta a találkozót, és mindenki meglepődött, amikor a portugál együttes sakktábla szerű mezben megjelent a pályán. Nos, mint kiderült nem sakkozni jöttek, és azt meg is mutatták. Egyszerűen lefutballoztak bennünket a pályáról. A szurkolóink nem hittek a szemüknek, és egy idő után úgy szidtak bennünket mint a bokrot. Simán kikaptunk, és a végén a drukkereink ezt kiabálták: ?Menjetek dolgozni!?

Megérdemeltük nem vitás. No, és egy jó darabig csak a kerítés mellett vagy inkább a fű alatt közlekedtünk.  Igen, mi akkor nagyon szégyelltük magunkat.

 

Oldalmenü
Naptár
Diavetítő